Én:
Nem, nem sírok én, mire volna jó a sírás?
Hálásan őrzöm majd mindazt, mi volt.
A szívemben így megmarad minden szép emlék:
Ott állsz a sziklán, figyelsz lefelé, hol örvény zúg.
És mert fázom szörnyen már, kérlek induljunk, s Te jössz velem.
Ölelsz hosszan, kedvesen, a kezem dörzsölöd és átmelengetsz így!

Majd őrzöm e drága percet, mégse tudhatom, hogy meddig él.
Egy apró rebbenés, egy fontos pillanat, mit úgy megmentenél.
Bár megtarthatnám és egy kis palackba rejteném.
És később aztán előhívnám, hogy élhessem, mit átéltem én.

Száguldunk már, hajam száll, az eget nézem.
Szívemben ott a vágy, az volna jó, ha velem lennél boldog majd.
S te megsejtetted tán, mit érzek éppen, mert azt mondtad: Így tetszel énnekem!
És a tengerparton már süt a nap ránk, jó most mezítláb és te úgy pillantasz rám, oly esdeklőn, igen, hogy ott csak csók segít.

Én őrzöm e drága percet, mégse tudhatom, hogy meddig él.
Egy fontos sejtelem, illékony hangulat, mely drágább mindennél.
A megfoghatatlan hogy lesz kis palackba rejthető?
És később csak felnyitnám majd, hogy mellettem itt álljon ő.

Gondoltam már kezdettől, hogy nem lesz tartós így, de jó volt és nem bánom mégsem.
Minden szó, minden kép él bennem már!

Nem múlhat a drága emlék, mert egy kis palackban el nem vész!
S talán az életem, ha nem lesz Ő velem, így nem lesz oly nehéz.
Mert nem felejtem Őt, őrzöm majd e nagy csodát!
Őrzöm majd a múlhatatlan időt, mit kettesben élhettünk át!